A Teljesség legyél te magad! - Belső Énünk nyomában

"Ami benned lehetőség, az kibontakozásra vágyik."

– Abraham Maslow

Sokan keressük azt a pontot, ahol "végre rendben vagyok". Gyakran egy célhoz, egy szerephez, egy kapcsolathoz kötjük. A tapasztalatom viszont az, hogy az elégedettség érzése nem a tökéletességből, hanem a teljességből születik meg.

A teljesség az én nézőpontom szerint ezt jelenti: kerek, kiteljesedett, színes, integrált személyiség – aki képes kapcsolódni, alkotni, fejlődni, - és mindeközben önmagával is jó viszonyban marad. 

Tökéletességre vagy teljességre törekszünk?

A ma embere a tökéletesség bűvkörében él. Mindenhol ez vesz körül, loholunk utána, beleszakadunk, de mint a szamár elé lógatott répa, mindig elérhetetlen marad. Nem csoda, hiszen a tökéletesség feltételezi, hogy nem hibázhatunk. Mintha az élet feladata az lenne, hogy eltüntessük a repedéseket. Csakhogy az emberi fejlődés természetéhez hozzátartoznak a visszalépések, a hibákból való tanulás, a folyamatos csiszolódás. De az is, hogy közben megőrizzük tartásunkat, rugalmasságunkat, humorérzékünket, és annak a tudatát, hogy mindezek ellenére értékesek vagyunk.

A teljesség ezzel szemben nem "hibátlanságot" jelent, hanem egységet: hogy a különböző részeink - erő, érzékenység, vágy, félelem, felelősség, öröm- egy személyiségen belül jól megférjenek. Ne kívülről várjuk a megerősítést, önértékelésünk ne külső mércéktől függően billegjen. 

Teljesség és teljesítmény 

Miben rejlik mégis a belső ellentmondás?
A személyiségünkben két "hang" különösen gyakran váltogatja egymást: az Ego és a Belső Én. 

Ego: a külső világra hangolt részünk

Az Ego egy "felépített" struktúra, egy "interface" a külső világ és a belső énünk között. Ezért folyton meg akar felelni, külső mércékhez méri magát, összehasonlít, verseng. "Mit gondolnak rólam?", "Elég jó vagyok?". Identitását szerepekhez köti, státuszhoz, tárgyakhoz. Mégis - roppant fontos szerepe van: segít alkalmazkodni, helytállni, teljesíteni, védekezni, kapcsolódni. A gond ott kezdődik, amikor kizárólag ő irányít.

Belső Én (Self) – a központ

A pszichológia (Jung nyomán) Self-nek nevezi azt a mélyebb személyiségréteget, amely önmagában értékes és teljes, képes a szeretetre, a jóra, a fejlődésre és a kiteljesedésre. Irányt és tartást ad. Spirituális nyelven ezt sokan "isteni énként" írják le – mindenki a saját világnézete szerint értelmezheti.

A személyiségfejlődés során alapvető, hogy ez a két Én-rész képes legyen tudatosan is együttműködni. Az Ego segít a külvilágban helytállni, megvédeni magunkat, alkalmazkodni, a belső erőt és irányt viszont a Self adja. A Self, vagyis a Belső Én az igazi alap, amelyre az önbizalmunk épül, amely a belső tüzet lobbantja lángra, a flow érzését szolgáltatja. Az ősbizalom alapja, az értelmes és értékes életben való hit bázisa ez. Amennyiben sikerül a Belső Én-ből élni, nincs már szükségünk folyamatos külső visszaigazolásra, és nem azért keresünk társat, hogy magunkat értékesebbnek érezzük, illetve nem azonosulunk az ideiglenesen betöltött szerepkörökkel, mert azok nélkül kevésnek éreznénk magunkat. Teljesek vagyunk ezek nélkül is.

Kérdések, amelyek közelebb visznek a teljességhez

• Ki vagyok én? Milyennek kéne lennem? Milyen szeretnék lenni?

• Milyen szerepköröket töltök be? Vannak-e olyan szerepeim, maszkjaim, amelyek "az arcomra égtek"?

• Melyek azok a tárgyak, amelyek részeit képezik az identitásomnak? Mi történne, ha elveszíteném ezeket a tárgyakat?

• Kik azok a személyek, amelyek meghatározzák az identitásomat? Megtalálom az egyensúlyt a kapcsolódásban? Tudok-e egészségesen kapcsolódni? Függök-e valamilyen kapcsolattól?

• Mi az én legmélyebb identitásom? Hogyan/mikor tudom megtapasztalni a legmélyebb belső Énemet?

• Mikor érzem azt, hogy Önmagam vagyok? Mikor érzem teljesnek magam?